Gondolatok a gyászról

Minden embernek megvan a maga véleménye, tudása és bevett szokása a gyásszal kapcsolatban, ahogy nekem is megvolt annak idején.

Az én akkori tudásomat a következőképp tudnám összefoglalni: akkor gyászolunk, ha meghal egy szerettünk. Minél jobban szeretjük, minél szorosabb volt köztünk a kapcsolódás, annál erősebb a fájdalom, annál intenzívebb a gyász. Aki gyászol, feketét visel, hogy mások lássák az ő fájdalmát, és hagyják őt békén egyedül gyászolni. Nem szabad zavarni a gyászolót, jobb, ha magára hagyjuk, hogy egyedül lehessen és tudjon gyászolni. Ha eleget van egyedül és elég idő telik el, akkor jobban lesz, mert az idő sokat segít a fájdalom enyhülésében. Vannak olyan halálesetek, amik normálisak, hisz aki öreg, az meghal. Egy öregember halála sokkal kisebb veszteségélmény, mint például egy fiatalember, vagy ne adj' isten egy kisgyerek halála. És persze arról is megvolt a véleményem, hogy kinek mennyire kell fájjon egy gyász. Huszonéves lehettem, amikor kiegészült a fenti tudásom a gyász fázisaival: Van öt fázis, azok szép sorban követik egymást és ha mindegyiket megéltem, akkor meggyógyultam! Azt hiszem, minden olyan tévhit, hiedelem és rossz berögződés megvolt bennem is, mint bárki másban.Aztán ahogy haladt előre az élet, bővültek a személyes tapasztalatok, kiegészültek, bedőltek, finomodtak vagy gyökeresen megváltoztak ezek a fentebb felsorolt hiedelmek.

Szeretném leszögezni, hogy emiatt nem voltam rossz ember, és senki sem az, aki hasonlókat gondol és érez. Generációról generációra görgetjük tovább ezeket a kliséket (vagy ahogy szoktam mondani, bullshit-eket), és mivel a halál önmagában annyira ijesztő és félelmetes, így benne maradunk ebben a tanult, hozott mintában, hisz elődeink is így csinálták, aztán "velünk is csak lett valahogy".

Hogyan változott meg a fent leírt elképzelésem a gyászról?

  1. Nem csak akkor gyászolunk, ha meghal egy szerettünk. Több, mint 40 olyan életesemény van, mely bekövetkezése (vagy épp elmaradása) a gyász érzését kelti fel bennünk. A teljesség igénye nélkül: szakítás, válás, háziállatunk halála, a karrierünk elvesztése, egészségünk elvesztése, barátság megszűnése, költözés, hitünk elvesztése, jövőképünk elvesztése, hiányzó szülői kapcsolat, boldog gyermekkor hiánya, álmaink-reményeink elvesztése stb.
  2. Senki más nem tudja, hogy min mész keresztül. Azt tudom, hogy én, amikor egy adott veszteség ért, min mentem keresztül, de hogy Te mit érzel, csak Te tudod és te érzed. Soha nem fogom azt mondani, hogy "Tudom, mit érzel", mert nem szeretnék hazudni Neked. Továbbá, senki nem döntheti el, melyik veszteség súlyosabb és melyik kevésbé az. Nincsenek "normális"-halálesetek, nem lehet rangsorolni sem életkor, sem betegség, sem semmi alapján a halálozások súlyosságát.
  3. Nem befolyásolja a gyász mértékét a kapcsolat erőssége, a szeretet mértéke. Például: olyan szülőt gyászolunk, aki sosem volt jelen, mert születésünk előtt már meghalt vagy önként kilépett a család életéből. Vagy fizikálisan ugyan jelen volt, de érzelmileg megközelíthetetlen. Az őt övező történetek, vagy személyes tapasztalataink kiváltanak valamilyen érzelmi reakciót belőlünk, elképzeljük őt valahogyan, vággyuk őt valamilyennek. Egy nem szeretetteljes kapcsolat gyásza is lehet ugyanolyan fájdalmas és erőteljes, mint egy szeretetteljes kapcsolaté. Ebben sincs rangsor és verseny.
  4. A gyásznak nincs dresscode-ja. Senkinek nem szabad amiatt ítélkeznie, mert egy haláleset után nem húzunk feketét. És senkinek nem kell feketét húznia csak azért, mert ez szerinte társadalmi elvárás. A gyásznak nem kell külsőségekben megnyilvánulnia: nem lesz sem könnyebb, sem nehezebb azért, mert változtatunk a ruházatunkon, a külsőnkön.
  5. Egy gyászolót magára hagyni a fájdalmában a lehető legrosszabb, amit tehetünk. Senkinek sem szabad egyedül maradnia, ugyanakkor senkire sem szabad rátelepedni. Nehéz és kellemetlen kívülállóként részt venni ebben: állunk kezet tördelve a gyászoló előtt, és mi érezzük rosszul magunkat, mert nem tudunk mit mondani. Elgondolkodott már valaki azon, hogy a gyászolónak ez a szituáció mennyire komfortos? Ott van a friss gyászával gyakorlatilag sokkos állapotban, és a környezete miatt is még neki kellene szégyenkeznie, hisz ők miatta érzik magukat rosszul. Elárulom, egy őszinte, szeretetteljes ölelés minden kéztördelésnél többet ér. Kérdezzük meg a gyászolót arról, hogyan tudjuk őt támogatni. Ne azt mondjuk, hogy "bármi kell, én itt vagyok", hanem kérjünk tőle egy használati útmutatót önmagához. Gyászolóként pedig igenis adjunk ilyet a környezetünknek. Nem kell bezárkózni és egyedül megküzdeni a démonjainkkal, merjünk gyengének látszani és segítséget kérni azoktól, akik szeretnek bennünket!
  6. Az idő önmagában nem old meg semmit. Mi magunk adhatunk feloldozást a lelkünknek ahogy halad előre az idő, kemény munkával, kitartással. De csak az idő múlásától várni a gyógyulást balgaság.
  7. Sajnos a Gyász öt fázisa félreértelmezésből született. Elisabeth Kübler-Ross svájci pszichiáter haldoklókkal történő hosszas kutatás eredményeképpen dolgozta ki az ún. Kübler-Ross modellt, mely a haldoklóban lezajló érzelmi folyamatokat csoportosítja 5 szakaszban. Ezek pedig az: elutasítás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. Tehát, az öt fázist nem az itt maradt gyászoló emberek élik meg, hanem a haldokló betegek. Az összemosás azért is történhetett meg az elmúlt évtizedek során, mert a gyászolókban is jelen vannak ugyanezek az érzések (sok más, igen komoly érzés mellett). Elutasítás: nem törődöm a veszteséggel, nem veszek róla tudomást, mert akkor meg-nem-történtté tehetem azt. Harag: Dühös vagyok a másikra, magamra, a világra, az univerzumra, mindenre és mindenkire haragszom. Alkudozás: ha ezt-vagy azt megteszem/odaadom, visszacsinálhatom? Illetve a "Mi lett volna, ha" kezdetű mondatok. Depresszió: bárhova nézek, csak sötétet látok. Elfogadás: kizárólag akkor érhető el, ha a gyászoló tudatosan megdolgozik érte. Az a baj ezzel az összemosással, hogy gyászolóként azt gondoljuk (ahogy én is ezt hittem), hogy ezek a fázisok ebben a meghatározott sorrendben, maguktól követik egymást, és remegve várjuk mikor érnek a végükre. Sajnos a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy ez nem így van. Nem volt sorrend, nem volt ciklikusság, egy napon belül 3-4 "fázist" is megéltem, kiegészülve egyéb extrém érzelmekkel, amikről senki nem szólt előre, senki nem hívta fel rájuk a figyelmem. Úgy érzetem magam, mint egy féktelen érzelmi hullámvasút egyetlen utasa. Ilyenkor persze egyből azt hisszük, hogy valami baj van velünk, mert nem úgy működünk, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Minden ember egyedi, ezáltal minden kapcsolódás is egyedi. Nincs két egyforma érzelmi reakció, mindenkinek más a megélése, emiatt nem szabad és nem is lehet szakaszokba kényszeríteni a gyászt.
  8. Bármilyen extrémnek tűnő érzelmi reakciód van, hidd el, normális. Nem vagy őrült. Számtalanszor éreztem azt, hogy valami komolyan nincs rendben velem, mert olyan fizikai és mentális tüneteket produkáltam, és inkább senkinek sem beszéltem róluk, mert féltem a megbélyegzéstől, attól, hogy ráerősítenek az "őrületemre".
  9. Minden egyes veszteség a saját identitásunk elvesztését, átalakulását is magában hordozza. Világ életemben anyukám gyermeke voltam, a házasságomban pedig a férjem felesége. Ezek voltak a legfontosabb szerepeim az életemben, ezek köré épült minden álom és terv: a családalapítás, a szülővé válás, az egymás felé tett mély ígéret, mely szerint sosem fogjuk egymást anyának-és apának szólítani a gyerek miatt, az álmodozás arról, hogy anyukám milyen jó nagyi lesz... Miután ők meghaltak, nem csak a hiányukkal kellett szembenézzek, hanem azzal is, ki is vagyok én nélkülük. Nagyon nehéz és küzdelmes feladat önmagunk újradefiniálása.
  10. A gyász nem betegség, tehát nem tudjuk gyógyszerekkel kezelni. Bizonyos kellemetlen tüneteket el lehet fedni különböző gyógyszerek segítségével, de ez nem egy hosszútávú megoldás, a kiváltó ok ott marad, és mélyebbre gyökeredzik. Képzelj el egy hatalmas kertet, tele frissen illatozó, színes és elszáradt, burjánzó növényekkel, különböző méretűek, némelyikről pontosan tudod, micsoda, valamelyikről csak sejted, de néhányról fogalmad sincs. Próbálsz sétálni ebben a kertben, de nem jutsz nagyon előrébb, mert mindig elbotolsz, beleakad valami a ruhádba, felkarcolja a bőröd, és egyre kevésbé látod a szépet, mert folyamatosan takarja a száradt, mégis burjánzó gaz. Úgy érzed egyre kuszább minden körülötted. Ez a kert a lelked. Tele minden olyan élménnyel és veszteséggel, amit életed során megéltél. A hatékony gyászfeldolgozás segít abban, hogy megtanuld ápolni ezt a bizonyos kertet. Nem egy nap alatt fogod megtanulni kibogozni, megmetszeni, kiírtani, megszelidíteni és kigyomlálni, mert nem lehet. És nem is válik láthatatlanná, ott marad az emléke örökké, de nem ránőve és elfedve a szépet, és ez a legfontosabb. A feldolgozott gyász lehetővé teszi, hogy életünket harmonikusan éljük, bűntudat és szégyenérzet nélkül.

Miért tanítjuk és tanuljuk rosszul a veszteség-kezelést?

Nagyon fontos lenne már gyermekkorban megkezdeni a gyász-és veszteségedukációt, otthon és intézményi keretek között is egyaránt.
"... mert azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt..."
(J. W. James-R. Friedman)
Emlékszel arra, hogy pici gyerekként ha ért egy veszteség, hogyan reagáltak a szüleid? Például: meghalt a kedvenc aranyhörcsögöd, és keservesen sírtál. Nagyon valószínű, hogy a szülői válasz így hangzott : "Annyi baj legyen, majd veszünk egy másikat a kereskedésben. Ne sírj, ez csak egy hörcsög! Gyere, itt egy kis süti, ettől jobb kedved lesz" Mit tanított neked ez a szülői reakció?

  • először is megtanultad, hogy minden pótolható. Mindegy, hogy hörcsög, homokozólapát vagy a kedvenc hurcikendőd, bármit lehet helyettesíteni
  • ne sírj, a veszteséged nem ér annyit, hogy könnyeket ejts miatta, tehát jobb, ha magadba fojtod és nem mutatod kifelé, mennyire fáj valami
  • ha szomorú vagy, egyél valamit és attól kevésbé leszel szomorú. Pici gyerekként már megtanuljuk, mekkora ereje van bizonyos póttevékenységeknek, amikkel elfedhető a fájdalom.

Természetesen a szüleid nem rossz emberek, nem akartak rosszat Neked. Elég valószínű, hogy ők pontosan ugyanezt hallották az ő szüleiktől, és így tovább. Határozott, erős, kitartó személyiségű gyermeket szeretnénk nevelni, aki a "jég hátán is megél", emiatt vagyunk kemények gyermekeinkkel, és voltak kemények velünk is. Ez önmagában igen dícséretes törekvés, és a tapasztalat azt mutatja, hogy sokan a "jég hátán is megélünk", csak nem mindegy, hogy azt harmóniában és egészségesen, vagy szorongva és elfojtásokkal tesszük. Mindenkori fájdalmunk igenis valós, legyen az a homokozólapát elvesztése, egy ponttal lemaradni az egyetemi felvételin vagy drága szerettünk halála.

Aztán ott van a születés és ott a halál
Azért hogy lásd hogy e kettő egymásra vár
Azért hogy lásd hogy e kettő kéz a kézben a legszerelmesebb pár…
Kowalsky meg a Vega: Mindenem